E. H. Gombrich A látható kép címmel 1972-ben megjelent tanulmányában írja: „Korunk vizuális kor. Reggeltől estig képek bombáznak bennünket. (…) Nem meglepő tehát az az állítás, hogy olyan történeti korszak kezdetén vagyunk, amelyben a kép átveszi az írott szó helyét.” Gombrich megállapítása napjainkban is aktuális, sőt talán még inkább az az érzésünk, hogy igaza van. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy – legalábbis metaforikusan használva e kifejezéseket – a képek olvasása, értelmezése, a képekben való gondolkodás nem okoz különösebb gondot kortársainknak, hiszen reggeltől estig ezt gyakoroljuk – de tévedünk. Figyelmünket szinte teljesen leköti a látvány, mégis többnyire csak nézünk, de nem látunk. Nem értelmezzük azt, ami a szemünk előtt van és nem is tulajdonítunk különösebb jelentőséget annak, amit látunk. Így azután „nem áll össze a kép”, pontosabban nem állítjuk össze a képet, illetve még pontosabban: többnyire nem mi állítjuk össze a képet, hanem elfogadjuk azt, ahogyan mások – akik nagyon is értenek ehhez – összerakják azt nekünk. Ha a korszakunkat technikai metaforával akarnám leírni, azt mondhatnám: a látható világ felületén mozogva csupán „szkenneljük” azt.

Innen persze könnyű eljutni odáig, hogy megállapítsuk, milyen felületes, vagy – az erkölcs dimenziója felé lépve – sekélyes is a mai ember, és Gombrich képét kibontva megjegyezzük, hogy a képek szőnyegbombázása szinte porig rombolja azt, amit korábban kultúrának volt szokás nevezni. Ilyeneket azonban már általában nem magunkról, hanem másokról, a „mi”-vel szembe állított (bár eléggé nehezen meghatározható tartalmú) „világról” szoktunk mondani. Az igazság azonban az, hogy napjaink kultúrájának felületessége sokkal nyilvánvalóbban mutatkozik meg közöttünk, a mindennapi keresztyénségben mint a „világban”.  A keresztyénség ugyanis mindig szimbólumként kezelte a látható világot. A látvány mögött valami rejtettről beszélt, az igazság pedig számára ennek a rejtettnek a kilépése a látható mögül. Ezzel természetesen nem állt egyedül a vallások között, azonban többnyire megőrizte ezt a szemléletét akkor is, amikor az embereket – a világot – már nem nagyon érdekelték az élet efféle szimbolikus értelmezései. Ez a szemlélet tükröződik a keresztyénség művészetében éppen úgy, mint a mindennapi kultúrájában is hosszú ideig. Utóbbira szolgáltatnak jó példát Comenius Orbis pictus című képes szótárának kiadásai. A Sárospatakon készült mű hosszú ideig Európa-szerte meghatározó olvasmánya volt a kisdiákoknak, segítségével sajátították el saját nyelvük, a latin és a kultúrájukban meghatározó idegen nyelv(ek) alapszókincsét. A könyv zsenialitása abban volt, hogy a nyelvi anyaghoz a szerző képeket is rendelt, s az egészet olyan fejezetekbe rendezte, melyek felölelték a korabeli élet teljességét. A fejezetek a 17-18. században közkedvelt allegóriakönyvek stílusát követve ismert, a „magas kultúrában” mindennapos vizuális szimbólumokból és szövegelemekből épültek fel, így nem csak a nyelv alapjaiba vezették be az olvasót, hanem felkészítették arra is, hogy értse a világ értelmezésére, a látvány, a mindennapi események mögötti valóság nyilvánvalóvá tételére használt allegóriákat is. Comenius műve nem egyedülálló az ilyen szótárak között, melyek logikáját jól szemlélteti egy 18. századi „Bilder Bibel” vagyis képes Biblia. Ennek lapjain egy-egy bibliai idézetben a szavak egy részét képek helyettesítik. Ezek a behelyettesítések pedig fordítva is működhettek, így a szó és kép egymásra vonatkozásai mentén a látható világ a korszak embere számára végül sajátos olvasókönyvvé vált.

Ezzel szemben a keresztyénség mindennapos kultúráját ma az internetet elöntő „igés kártyák” jellemzik talán legjobban. Köztük számomra a legemlékezetesebb az volt melyen egy színes papagáj képe alá az 1Sám 3,9-et nyomtatták: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád”. Vajon kit reprezentál a papagáj? Ebbe jobb bele se gondolni. Sokszor szinte véletlenszerűen kerülnek egymás mellé ezeken az alkotásokon „szép” képek és „szép” igék. Az, hogy ez a felületre koncentráló, mélységet nélkülöző szépség igen távol áll a bibliai szemlélettől, mely a szépséget például a részek illeszkedésének rendjében, összhangjában látja, már másodlagos. A fogyasztó meghatódik a szép képtől, erőt merít a motivációs guruk lózungjainak szintjére süllyesztett „igéből” s az egész mágnessel ragad a hűtőre. Ott a helye. Vajon értelmezhető-e egy ilyen hűtőmágnes és a kiragasztás aktusa az anyagot, a testi élvezeteket hangsúlyozó fogyasztói társadalomban a lázadás, a szembenállás, az anyag mögött többet látás gesztusaként? Jó lenne, de kétségeim vannak.

Illusztráció: 1Sám 16,7 „Mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.” A 26. oldal Christoph Georg Glasing Bildern erläuterte Biblische Kern-Sprüche, Oder so genannte Bilder-Bibel… c. könyvéből. Koppenhága, 1751.