A közelmúltban ismét Magyarországra látogatott a – „Jézus keze és lába” című önéletrajzi könyve ismertetője szerint – „többszörös bestsellerszerző és motivációs szónok Nick Vujicic”, akit a legtöbben arról ismernek, hogy karok és lábak nélkül született, de korlátai ellenére is bejárta az egész világot és emberek millióihoz juttatta el Isten igéjét, s így végül „megrendíthetetlen hite által Jézus kezévé és lábává vált”.
Őszintén szólva engem mindig zavarnak az efféle, Istennel kapcsolatos antropomorf metaforák. Persze, a Bibliában is vannak ilyenek, de ott arra valók, hogy valami olyat mondjanak Istenről, amit meg kell értenünk, s ezért az emberen túlit emberléptékűvé teszi általuk a Kijelentő. Itt viszont a helyzet fordított: az ember próbálja – ráadásul saját magát – „transzcendálni”, egy emberen túli szférába helyezni. S hogy ez tényleg mennyire emberi, az jól látszik abból is, hogy ez a metafora máris viseltes, hiszen az argentin futballsztárt, Diego Maradonát is úgy szokás emlegetni, mint isten keze és (bal)lába. De félreértés ne essék, nem Maradonát és Nick Vujicicot szeretném közös nevezőre hozni. Nem róluk írok, hanem erről a metaforáról, mert míg a hasonló bibliai metaforák Istenre mutatnak, addig ez a mi metafora, sokkal inkább bennünket jellemez, ránk mutat. Persze, ebből is meg lehet érteni ezt-azt.
Nem véletlen, hogy Jézus jelenlétének különleges médiumaként jelölte meg saját kora társadalmának „talajmenti rétegeit”: özvegyeket, árvákat, nincsteleneket, csonka-bonkákat. Isten mutatkozása valamiért többnyire távol áll a jelenségeknek attól a körétől, melyet a hétköznapi gondolkodásunk szerinti normalitások uralnak. Tudjuk, hogy Isten célja a teljesség, az egész-ség, de ebben a töredezett világban valahogy inkább abban mutatkozik meg, ami nem teljes, ami nem egész. Vállalja velünk a megtörtséget, mi mégis abban keressük és véljük őt fölfedezni, ami bennünk a teljesség és tökéletesség, a szép és jó ideáját idézi fel. Ezért sem szenvedhetjük a fogyatkozottat, s ha mégis kénytelenek vagyunk felismerni, hogy abban Isten mutatkozik meg, akkor kézzel-lábbal, ha másképp nem, legalább nyelvi eszközökkel igyekszünk ki-teljesíteni az isteni mutatkozást hordozó töredékest. Ilyenkor mondjuk, hogy: „Isten kipótolja a fogyatékosságodat”.
De mit jelent ez? Olyan, mintha azt mondanánk, hogy az Alkotó, mikor látja, hogy az egyik alkotásának hiányzik egy füle, így szól magában: hopsz, ezt elszúrtuk, de sebaj, legyen a másik füle kétszer akkora. Abszurd, nem? És a másik véglet is abszurd: a világ és sokszor a keresztény közösségek is azt mondják a fogyatékos embernek – én is hallottam már – hogy „Isten ilyennek teremtett téged, te így vagy teljes, így vagy jó.” Ez az állítás azonban csak arra jó, hogy narratív eszközök segítségével tüntesse el a fogyatékos fogyatékosságát, miközben pedig a fogyatékos változatlanul nem „jó”, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy nem teljes, nem hibátlan. Csak erről nem beszélünk. Pedig mégis jó és csakis így lehet jó, csak ezt nem látjuk be addig, amíg a saját istenképünk hasonlatosságára akarjuk őt tökéletessé hazudni. Jó: abban az értelemben, hogy mint Isten minden alkotása, megfelel a céljának. Mert Isten nem kipótolja a fogyatékosságot, hanem megdicsőíti magát, vagyis a maga sajátos és különleges módján mutatja meg igazságának és irgalmának működését abban, ami törött, ami szakadt, ami önmagában a legkevésbé sem lenne alkalmas arra, hogy ennek az igazságnak és irgalomnak hordozója legyen.
Jézusnak tehát nem kell kéz meg láb, nem kell elvinni ide vagy oda, mert ígérete szerint jelen van. Amit viszont tenni kell, az ennek a jelenlétnek a meghirdetése, azzal, hogy megállunk és letérdelünk azok mellé, akik azt hordozzák, akik ráadásul nem azért vannak velünk, hogy legyen kit felemelnünk, hanem hogy képesekké váljunk meghajolni, térdre borulni. És ezzel nem kell megvárni, míg egyikük újra eljön, mert sokan vannak itt is, közöttünk.