Nem nagyon nézek már televíziót, nem nagyon lévén mit nézni benne, de néha előfordul, hogy este végigpörgetem a kínálatot – hátha mégis. Még advent idején történt, hogy egy különösen fárasztó nap végén ugyanezt tettem, és az egyik mozicsatornán belebotlottam egy reklámba. Először a dallamra lettem figyelmes: a „Csendes éj” volt, valami meglehetősen giccses, csilingelős feldolgozásban, de teljesen szokatlan szöveggel, amit először nem is értettem, mert ahol eredetileg arról van szó az énekben, hogy a drága szent pár várja, hogy gyermekük alszik-e már, s esdekel, hogy „Küldj le rá álmot nagy ég,” ott a paródiában azt hallottam, hogy kapd elő a távkapcsolót, és keresd meg az X csatornát, merthogy „küld le rá filmet nagy ég!”. A következő versszakban pedig a „Csendes éj, drága Szent éj / Örvendj szív, bízva kérj! / Isten gyermeke áldva néz rád, / Hív az óra, amely víg reményt ád” helyett „Csendes éj, felébredtél, / Örvendj, filmezz, bízva élj, / Klasszikustól a rémisztőig, / Egy családi filmtől az Oszkár díjig / Jó kis műsor vár rád”. Az egész annyira meglepett, és annyira abszurd volt, hogy tátott szájjal néztem végig a reklámot.
Nem, távolról sem gondolom, hogy a „Csendes éj” minden idők legnagyszerűbb művészeti alkotása, de mégis sokak számár ez A Nagybetűs Karácsonyi Ének, amit talán még tudnak, ami talán még megmozdít bennük valamit. Amihez még valahogy lehetne kapcsolódni, bár talán már csak úgy, ahogyan Pál tette az athéniakkal: akit ti nem ismerve megénekeltek, azt hirdetjük mi nektek. S akkor most… A végén tényleg kezdhetünk mindent elölről.
Most ezen a ponton jöhetne néhány kiadós prófétai ostorcsapás a mindent viccbe forgató, minden gyöngyöt sárba tipró posztmodern ember hátán, vagy írhatnék egy kisléptékű tudományos elemzést arról, hogy a tömegkommunikáció kutatói már régen felhívták arra a figyelmet, hogy a médiatartalmak közül a legfontosabbak a reklámok, mert azok tükrözik leghívebben egy társadalom értékrendjét, szóval nesze neked „keresztény kultúra” – s ekkor rátéved a tekintetem a kóstolóba kapott „Áldás békesség szaloncukor” összegyűrt papírjaira és be kell látnom, hogy köztünk sincsen ez másképp. Még másfél hét van karácsonyig, de máris annyi adventi koncerten voltam, hogy az több évre elég lenne. Volt az egyiken úrvacsora is, előzmény és következmény nélkül, mintha a műsor egyik része lett volna. Volt adventi koszorús gyertyagyújtás is a suliban, az elsőt pénteken gyújtottuk, a másodikat meg szombaton reggel, tanítás előtt, mert akkor van rá idő, s mire a harmadik vasárnap este oda jutottunk volna, hogy a családdal együtt énekeljünk és gyújtsunk új lángot, már senkinek nem volt hozzá kedve. Karácsonyi istentiszteletből is lesz legalább kettő, szóval mire eljön a szenteste, már rég túl is leszünk rajta. Mert kell ez is, meg az is, hogy „legalább itt halljon az a gyerek evangéliumot” ha az ünnepben úgysem megy el templomba. Ahogyan a polgári munkarendben ledolgozzuk december 24-ét 14-én, úgy dolgozzuk le az ünnepet is előre. „Az ünnep azé, aki várja” – írja Szabó T. Anna – de a rendelt idők tologatása, sokszorozása darabokra töri a várakozás dinamikáját, megfosztja a feszültséget a beteljesedés tapasztalatától, s ezzel kiüresíti az ünnepet. Az idejétől megfosztott ünnep pedig már csak „mintha-ünnep”. Így válnak tartalmatlanná a fontosnak vélt szavaink, így válik üres beszéddé a testről leválasztott ige prédikálása is, így válik üressé, áldás és gyógyulás nélküli hazugsággá a „békesség, békesség” üres ismételgetése ha nincs békesség. A gyűrött sztaniol pedig megy a kukába.