Tavaly ilyenkor írtam egy posztot az éppen futó Ökumenikus imahét plakátján látható képről, amit akkor meglepően sokan olvastak, osztottak meg és írtak hozzá. Idén legalább annyira meglepő az Ökumenikus imahét képe, én pedig kaptam egy megtisztelő kérést a Villanypásztor nevű lelkészi Substack szerkesztőitől – amit itt is nagyon köszönök – hogy írjak a képről. A szöveg el is készült, de van néhány gondolat, amit itt is megosztanék belőle. Ami itt olvasható, ennek a szövegnek egy erősen rövidített, és új szempontokat is felvető változata. 

Azt első látásra felismerjük, hogy egy ikonról van szó, de hogy pontosan mit is „ábrázol”, az már egy fogósabb kérdés, hiszen a kép távol áll attól, amit egy ikontól megszoktunk. Kicsit olyan, mint egy EU csúcstalálkozón készült csoportkép – néhány zavarba ejtő részlettel. A valóság pedig nem is áll ettől annyira távolt. A kép az idén 1700 éve zajlott niceai zsinat ikonja. Egészen pontosan az ortodox egyházakban a húsvét utáni hetedik az I. Egyetemes zsinat atyáinak vasárnapja, s ezen az alkalmon használják a liturgia során ezt az ikont, illetve ennek valamilyen változatát.

Az imahét témáját és programját idén a keleti és nyugati tradíciókból egyaránt merítő bosei monasztikus közösség állította össze, s bár a kép nem hozzájuk köthető, mégis hasonló kulturális helyzetben fogalmazódott meg: eredetije a franciaországi Görög Ortodox Metropólia központjában, az 1890-1895 között épült párizsi Szent István katedrális egyik – valószínűleg tanácskozó – helyiségének falán található. Mint minden ikontípusnak, ennek is több változata létezik, s ha ezek összefüggésében vizsgáljuk az imahét ikonját, azt látjuk, hogy utóbbi esetében egy különleges, szinte egyedi megfogalmazásról van szó – én legalábbis nem találtam hozzá hasonlót máshol. Kompozíciója, színhasználata, amellett, hogy megtartja az ikon kötelező elemeit, sokkal egyszerűbb. Így azután jól illeszkedik a párizsi katedrális ikonjainak sorába, melyek szintén egyszerű arany hátteret kaptak, s az egész templommal együtt az annak építése idején meghatározó művészeti stílus, az Art Nuoveau egyértelmű hatását tükrözik. Ízig-vérig ortodox s ugyanakkor modern francia alkotások.

Amikor elkezdtem foglalkozni a képpel, bevallom, azt gondoltam, hogy akik ezt az ikont választották az imahét plakátjára, valószínűleg most sem nagyon nézték meg, hogy mi is van rajta. Ha már ikon kell, a niceai zsinathoz más, sokkal egyszerűbb, konszenzusosabb és kevésbé zavarba ejtő ikonok is kapcsolódnak. Elég fellapozni a Wikipédiát, mindjárt ott van mindjárt ez a kép:

közelebbről meg nem határozott ortodox ikon, melyen Nagy Konstantin a zsinati atyákkal együtt tartja a hitvallás szövegének Krisztusra vonatkozó részletét. Ha fekvő formátum kellene a facebook posztokhoz, hát olyan verziót is lehet találni. A képválasztás tudatosságáról most sem vagyok meggyőződve de a képpel kapcsolatos kutakodások után azt hiszem, hogy ez az ikon mégis jó választás volt, mert a figyelmes szemlélő fontos felismerésekre vezetheti és bár kényelmetlen, de lényeges kérdéseket feszeget.

Rengeteget lehetne írni a képről, a középpontjában ülő császár alakjáról, az alakon keresztül megmutatkozó hatalmi reprezentációról, arról, hogyan változik a kompozíció Konstantinápoly elestét követően, meg persze a különböző változatairól, de itt most egyetlen elemét emelném ki: a kép alján szinte kutyaként összekucorodó, fekete ruhás alakot. Ő Áriusz, aki az ünnepi liturgia megfogalmazása szerint „gyűlölte látni a világosságot”, az eretnek, akit az 1. niceai zsinaton elítéltek. Megalázottságát más ikonok még erősebben fejtik ki, például azzal, hogy megjelenítenek két hozzá kapcsolódó legendát: az egyik szerint a zsinati vita hevében Mürai Szent Miklós (igen, a Mikulás) felpofozta Áriuszt. A másik szerint isteni ítélet következtében Áriusz, a második Júdás egy árnyékszéken ülve, Dante Poklába illő kínok között halt meg, miközben belső szervei távoztak belőle. Az alávetettségnek persze más kifejezőeszközei is vannak.

A következő kép ugyanennek a típusnak egy újabb, az eddigiektől jelentősen különböző megfogalmazása, melyen a császár mellett a zsinat mind a 318 résztvevőjét látjuk.

Áriusz ismét sötét ruhában, turbánban, szinte mintha bekucorodna egy párkány alá a császár lábai alatt, a zsinati atyák tömege pedig irtózatos súlyként tornyosul a feje fölé. Nyomasztó helyzet.

Az ünnep liturgiája a Nikaia fényes városában zsinatot tartó szenteket megszólítva az ünnep ikonjával összhangban így foglalja össze a zsinaton történteket: „Összegyűjtvén az egész pásztori tudományt, s az igazságos haragtól méltán indíttatva, elűzték a Lélek parittyájával, a gonosz és undok farkasokat, kikergetve őket az Egyház teljességéből, mint halálra szánt és gyógyíthatatlan betegeket, az istenes pásztorok, mint Krisztus igaz szolgái, és az isteni hithirdetésnek szent beavatottjai.”

Az eretnekség, persze eretnekség, most nem erről van szó. Hanem az eretnekről. Meg rólunk. Mit kezdünk az eretnekkel? Mit tanultunk erről 1700 év alatt? Foglalkozunk-e azzal, amikor az egyik „szolgatárs” azt mondja a másiknak, hogy „ezt az embert meg kéne patkolni”? Mi történik ilyenkor az egyikben – s mi a másikban? Érdekel-e minket, hogy hogyan termeli ki az egyház a maga eretnekeit? Tudunk-e létezni az eretnekeink nélkül? Most, amikor a nikaiai – a város neve a győzelem szavából (níkē) ered – hitvallást készülünk ünnepelni, s ennek jegyében a keresztyének egységét, olyan időben, amikor nyilvánvaló és rejtett eretnekségből semmivel sincsen kevesebb, mint a 4. században, az összekucorodó kis fekete alak ott a kép alján hadd tegye fel a kérdést, hogy – mint az imaheti füzet utal rá – hogyan lehet még beljebb lépni a minden keresztényt egyesítő hitbe, ha a küszöb alatt ott kucorog az a kis fekete alak? Az istenes pásztorok mit kezdenek a halálra szánt és gyógyíthatalan betegekkel? Mond-e nekünk ebben bármit az imahét alapigéje:

„Monda azért Mártha Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten. Monda néki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Mártha: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon. Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt? Monda néki: Igen Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala.”  (Jn 11,21–27)?