Boldog az, aki hitt, mert beteljesednek azok, amiket az Úr mondott neki. (Lk 1, 45)

„Áldott vagy te, Uram! 
Taníts meg rendelkezéseidre! 
Tégy jót szolgáiddal, hogy éljünk, és megtartsuk beszédedet!
Nyisd meg a szemeinket, hogy törvényed csodálatos voltát szemlélhessük!”
(Zsolt 119,12.17-18.)

Lekció: Lk 22,7-54 

Textus: Lk 22,38: „Elég!”

 

Kedves Testvérek!*

Azt hiszem, rögtön bocsánatkéréssel kell kezdenem ezt az igehirdetést, hiszen egy szavas textust felvenni, tudjuk mindannyian, nem túl szakszerű. Mentségemre két körülményt tudok felhozni csupán.

Az egyik a lekció, ami bőséges kárpótlást jelent és tartalmazza ennek az egy szónak a kontextusát – bár talán az is szakmaiatlan, ha ennyire hosszú lekciót olvasunk, de hát úgy gondoltam, hogy ha már „Az Ige Egyháza” vagyunk, talán elfér ennyi Ige az istentiszteletünkön.

A másik mentő körülmény az, hogy ez a szó a szöveg olvasásakor szinte megsebzett, megszúrt, nem tudtam tőle szabadulni. Az élmény kapcsán Roland Barthes, a kiváló francia filozófus „Világoskamra” című esszéje jutott eszembe. Ebben Barthes azt mutatja, hogy hogyan hatnak ránk a fényképek, s miért van az, hogy legyenek bár fantasztikusan elkapott felvételek, a fotográfiák egész tömege hagy bennünket érintetlenül, míg néhány, első látásra teljesen átlagos kép megragad, szinte megbabonáz bennünket? Barthes azt írja, hogy a fényképeket alapvetően kétféle módon közelítjük meg. Az egyik mód az analízis: sorra vesszük a kép elemeit, vizsgáljuk esztétikai sajátosságait, elemezzük szimbólumait, és ezekből jutunk a kép jelentését és hatását illetően valamilyen következtetésre. Ezt nevezi ő „studium”-nak. Nem kétséges, hogy a studium is vezethet megrázó élményekhez, ám vannak olyan esetek, amikor az élményhez nem az elemzéseken keresztül vezet az út, sőt úgy érezzük, hogy az élményben nem mi vagyunk aktívak, hanem a kép maga, az – vagy inkább ő – cselekszik, hirtelen közel jön hozzánk, megragad, foglyul ejt és nem ereszt. Olyan érzés ez, mintha a képen keresztül, valahonnan mögüle megszúrnának bennünket. Úgy érezzük, ha a kép megsebez, szinte fájdalmat okoz. Az ilyen esetekben először többnyire nem tudjuk megmagyarázni, hogy mi van ránk ekkora hatással, a magyarázat keresésében pedig sokszor az sem segít, ha a studium eszközeihez folyamodunk. Addig tudunk eljutni, hogy azonosítunk a képen egy elemet, egy tárgyat, egy tekintetet, egy fényhatást, amin keresztül ez a hatás érvényesül, de azt, hogy miért is hat ránk az a tárgyat, az a tekintetet, az a fényhatást ekkora erővel, nem értjük. A megoldáshoz pedig nem annyira az illető fotográfia, mint inkább saját magunk vizsgálatán keresztül jutunk közelebb.

Számomra ez textusként felvett szó a szövegben ilyen punctum volt. Megsebzett, megragadott és nem eresztette el.

Az élmény persze magyarázatért kiált és én is kerestem a szövegben és magamban is a hatás okát.

Ahogy többnyire mindannyian, én is magamban, hang nélkül olvastam, de felvetődött bennem a kérdés: ha én olvasnám a lekciót, akkor hogyan olvasnám fel hangosan ezt a szót? Hogyan dramatizálnám – ha egyáltalán? Milyen hanglejtéssel mondanám? Gúnyosan, vagy inkább csalódást érzékeltetve, esetleg haraggal, vagy éppen teljesen szenvtelenül? És – persze, csak ha nem lekcióként olvasnám, hiszen ilyenkor nem szoktunk gesztikulálni, de – az is felvetődött bennem, hogy milyen gesztusokkal kísérném a felolvasást? Egy legyintés kísérné, esetleg egy határozott hárító kézmozdulat, vagy egy „facepalm”? Persze ezek után rögtön azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon Jézus milyen hangsúllyal mondta és milyen gesztussal kísérte ezt az egy szót?

A következő kérdés pedig már tartalmi: Mire vonatkozik tulajdonképpen ez a szó? A két kardra? Mire elég a két kard? Vagy inkább általában a tanítványoknak szól? Esetleg arra vonatkozik, hogy ne beszéljenek több szamárságot, vagy talán arra, hogy ne igyanak többet?

És az is szöget ütött a fejemben, hogy amennyiben engedek annak az első érzésemnek, hogy Jézus szava valamilyen negatív reflexió arra, ami történik, akkor bár nem példátlan, mindazáltal ritka eset, hogy a Mester ilyen hangot üt meg a tanítványaival. Hiszen, ha kevéssé emelkedetten olvassuk az elbeszélést, úgy tűnik, mintha „beszólna” nekik.

Természetesen ezt követően én is a stúdium eszköztárhoz folyamodtam, és elkezdtem keresni a választ arra, hogy mit is jelent az a görög szó, a ἱκανός, [hikanosz] amit magyarul Károli „elég”-nek fordít?

Érdekes, hogy az evangéliumokban ezt a szót Jézustól ezen a helyen kívül csak egyszer halljuk: szintén Lukácsnál a 20,9-ben a gonosz szőlőművesek példázatában. Jézus ott azt mondja, hogy „Egy ember szőlőt ültetett, bérbe adta munkásoknak, és hosszú időre elutazott.” Ott a hikanosz az idő hosszúságára utal. Nem tudjuk, és Jézus sem beszél róla konkrétan, hogy milyen hosszú időről van szó. Ahhoz, hogy egy szőlőtőke termőre forduljon 3-5 évre van szükség, tehát tényleg nem kevés időtartamra gondolhatott. Ám itt nem is ez a lényeg, hanem az, hogy közben eljön az ideje, a „kairosza” a termésnek, sőt, a termés elkérésének és ezért a gazda követeket küld a munkásokhoz, majd – ismerjük a példázatot – a fiát is elküldte, majd a követelése beteljesületlenségét követően ő maga érkezik meg, számonkéri a munkásokat és beteljesíti azok sorsát.

A szó Jézussal összefüggésben sem fordul elő sokszor. Szintén Lukács a következő, 23. fejezetben (23,8-9) Jézus Heródessel történt találkozásának leírása során használja, kétszer is. Az Evangélista szerint Heródes nagyon megörült Jézusnak, mert „már régóta szerette volna őt látni, mivel sokat hallott felőle, és remélte, hogy majd valami csodát tesz a szeme láttára”. A hikanosz Heródes várakozásának hosszú idejét írja le, s ez a várakozás a szőlősgazdáéhoz hasonlóan nem teljesedett be, mert Jézus ugyan ott állt Heródes előtt, de nem tett csodát. A következő versben azt olvassuk, hogy Heródes újra próbálkozott, „hosszasan faggatta Jézust, de ő semmit sem válaszolt neki”. Itt a faggatózás jellemzésére használja Lukács a hikanoszt, tehát ismét egy – legalábbis az adott helyzethez mérten – hosszú és beteljesületlen várakozásra utal vele. Úgy tűnik tehát, hogy a itt nem az időtartam, hanem az idő tartalma és végkifejlete fontos a Szentíró számára.

A hikanosz nagyon konzekvens használatával találkozunk azokban ez esetekben is, ahol valaki Jézushoz méri magát. Az egyik ilyen történet a római századosé, aki a szolgáját gyógyítani hívja Jézust és közben elé küldi az embereit és ezt üzeni a Mesternek: „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…” Mindegyik Evangéliumban, ahol ez a történet szerepel, a százados a hikanosz szóval fejezi ki méltóságát, illetve méltatlanságát. A másik ilyen történet Keresztelő Jánosé, aki Jézusra utalva mondja: utánam jő, aki nagyobb nálam, „akinek a saruja szíját sem vagyok méltó megoldani.” Mindegyik Evangéliumban, ahol ez a történet szerepel, a Keresztelő a hikanosz szóval fejezi ki méltóságát, illetve méltatlanságát.

A szó használata egyébként semleges vagy inkább pozitív tartalommal bír. A méltóság, az alkalmasság, a valamilyen feladatra, célra, küldetésre való felkészültség, képességbeli készség, az ilyen értelemben vett „elég”-ség kifejezője. Ebben az értelemben használja a kortárs görög-római kultúra is: azt fejezi ki a szó, hogy valaki vagy valami rendelkezik a szükséges készségekkel vagy erőforrásokkal egy szerep vagy feladat betöltéséhez.

Egy nagyon rétegzett és összetett fogalommal állunk tehát szemben, azonban ha a bibliai használatának eseteit szemügyre vesszük, mindenképp különös vagy szokatlan lenne Jézus szájából a kifejezés negatív értelmű vagy gúnyos alkalmazása. Ez viszont további kérdéseket vet fel, hiszen – kivált, hogy ismerjük a történet folytatását – megfogalmazódhat bennünk, hogy akkor tényleg mi az, ami elég? Ki az, aki felkészült és mire készült fel? És miért mondja Jézus, hogy elég – ha mégsem lesz az?

Az ellentmondások áthidalására természetesen vannak alternatív magyarázatok, melyek a Septuaginta szóhasználatából következtetett ószövetségi, illetve a zsidó kultúra szokásaiból származó példák alapján úgy tartják, hogy itt egy, a kortárs zsidó vitakultúrából származó kifejezésről van szó, amivel a kortársak egyrészt arra reagáltak, amikor valaki valami abszurd dolgot mondott, vagyis nagyjából olyasmit jelent, hogy „erről ennyit”, „jól van, legyen neked igazad” illetve amikor egy vita lezárása kilátástalannak tűnt, ebben az esetben pedig körülbelül azt kell rajta érteni, hogy „rendben, igazad van, menjünk tovább”. Több kommentátor szerint ezt az értelmezést erősíti az is, hogy Lukács dramaturgiai szempontból is átkötő szerepet szán Jézus szavának, hiszen lezárja vele az utolsó vacsora történéseit és átvezeti az olvasót a Gecsemáné kerti jelenethez.

Ezzel tulajdonképpen le is zárhatnám ezt az igehirdetést, ámen, záróének, áldás és mehetünk haza a megnyugtató végeredménnyel. Annak idején a teológián azonban azt tanutam, hogy ha egy magyarázat túl kézenfekvő, akkor nem biztos, hogy igaz – persze az sem, hogy hamis, mindenesetre érdemes egy kicsit megkapargatni, egy kicsit mögé nézni.

Erre bátoríthat az is, hogy a kommentárok véleménye mégis megoszlik Jézus megnyilatkozásának értelmezésében. Merthogy az „elég” szó a szövegben szorosan összekapcsolódik a két kard problémájával, melynek értelmezéséből minden idők egyik legtermékenyebb exegetikai zsákutcája lett.

A két kard motívum végighúzódik a felolvasott elbeszélésen:

• a 22,36-ban Jézus arra bíztatja tanítványait, hogy akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen magának, mert egy olyan fordulat jön az életükben, szolgálatukban, mely nyomán szükségük lehet rá.
• A tanítványok erre válaszul mutatják meg neki a két kardot,
• Ő pedig erre reagálva ennyit mondott: Elég.
• Ezt követően megy ki tanítványaival Jézus az Olajfák hegyére, ahol elfogatásakor a körülötte levők, látva, hogy mi történik, megkérdezték: Uram, vágjuk őket fegyverrel? 
• És egyikük rögtön, választ sem várva Jézustól oda is csapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. 
• Jézus azonban megszólalt, és azt mondta: Eddig és ne tovább! És megérintette a szolga fülét, és meggyógyította.
• Majd az érte jövőkhöz szólva szemükre vetette, hogy mint valami rablóra, úgy jöttek rá kardokkal és botokkal.

Az elbeszélés alapján logikus tehát feltételezni, hogy Jézus a kardok elégségéről szól, így azonban szintén logikusan vethető fel a kérdés, hogy akkor mégis miért nem bizonyult elégnek a két kard a Gecsemáné-kertben, hogy megvédjék magukat, sőt, miért állítja le Jézus az akciót? Illetve ha elég a két kard a tanyítványok számára akkor mégis: mire volt vagy lesz elég?

A problémát Ambróziusz azzal próbálja megoldani, hogy a kardokat spirituális értelemben magyarázza. Az értelmezésbe bekapcsolja a Zsid 4,12-t, ahol arról olvasunk, hogy „Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű kardnál…”, ezzel mintegy igazolva is értelmezését. Meglátása szerint az, hogy valamiért eladjuk a felső ruhánkat azt jelenti, hogy az illető dologért feláldozzuk a teljes egzisztenciánkat, vagyis ebben az esetben teljes valónkat mintegy „rátesszük” Isten beszédére, annak megszerzésére, azaz megértésére. Isten beszéde alatt pedig természetesen a Logoszt, vagyis Krisztust kell értenünk. Ambróziuszt nem hozza zavarba az a körülmény, hogy itt két kardról van szó, hiszen Isten beszédét a két szövetségben vehetjük kézbe. Akinek pedig ez a két kard a kezében van, annak ez elég, annak semmi sem hiányzik ahhoz, hogy megvédje magát a gonosztól.

Ahogy azonban az egyház berendezkedett a világ hatalmi rendjében, előbb a késő antik, majd az újjászülető Szent Római Birodalomban, a két kard értelmezése ebben a kontextusban megváltozott, és a világi és egyházi hatalom allegóriájává vált. Alcuin is ebben az értelemben így magyarázta Nagy Károly császárnak, aki magára a Pápa legfőbb támogatójaként tekintett s aki számos háborút folytatott a pogányok ellen is, nem csekély mértékben azzal a céllal, hogy megtérítse azokat, így a missziói parancs címzettjei közt tartotta számon magát. Károly ezek mellett, amennyire tudjuk, őszinte kereső volt, s talán ezért is tette hozzá magyarázatában Alcuin, hogy a két kard a császár, a jó tanítvány kezében van. Ez az értelmezés azonban mások, kivált a későbbi pápák számára nem volt annyira rokonszenves, így ismét alternatív megoldások születtek.

Ezek között Szent Bernát magyarázata vált meghatározóvá, aki szerint a két kard nem a császárt, hanem a pápát illeti, hiszen a tanítványok Krisztusnak ajánlották fel azokat. Ezt a véleményt azután VIII. Bonifác pápa 1302-ben egy bullában szentesítette, s így lett a császárok koronázási szertartásának része az, hogy a világi hatalmat jelképező kardot a pápától kapják. Az uralkodók persze ettől nem lettek nagyon lelkesek – de a folytatást inkább a történelemkönyvek „invesztitura harc” című fejezeteiben olvassuk el.

Az evangéliumi rész értelmezését hosszú ideig ez a hagyomány határozta meg, mellyel a reformáció szállt azután vitába. Ám ha elolvassuk Kálvin kommentárját, azt tapasztaljuk, hogy ő is sokkal többet foglalkozik a katolikus olvasat kritikájával, mint magával a szöveggel, s az értelmezésre igazi alternatívát nem ad.

Tanulságos a történet – de elég is ennyi belőle, mert láthatóan zsákutca.

De merre menjünk akkor tovább? Ahogy kerestem erre a kérdésre a választ, számomra személyesen is egyre fontosabbá kezdett válni az „itt és most”, vagyis az a konkrét idő, amikor ez a szöveg engem is megtalált, és elkezdtem figyelni erre a kommunikatív helyzetre, és azokra is, melyek nyoma a szövegben tárul fel előttünk.

Itt és most a történet Judica vasárnapja után, a fekete héten hangzik fel. Nekünk reformátusoknak ez persze nem sokat mond, de ha belépünk ezekben a napokban egy katolikus templomba, rögtön megértjük az időszak nevét és talán a jelentőségét is. Azt látjuk, hogy ezekben a napokban, egészen húsvétig, a templomokban a feszületeken lévő krisztus-testet, a corpust egy fekete vagy lila lepellel teljesen letakarják. Mi ennek a jelentősége? A középkori vallásosságban a hit megélésének egyik fontos útja a szenvedő Krisztussal való azonosulás volt. Az ő halála és feltámadása a benne hívő halálának és feltámadásának képe, s „ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is” (2Tim 2,11). Vele együtt meghalni a bűnnek való meghalást jelenti, amit egyrészt a jelképes értelemben is vett test szenvedésén, a böjtön és más önsanyargatáson, a testi dolgoktól való megváláson, vagyis a test szolgává tételén (1Kor 9,27) keresztül, másrészt a szenvedő Krisztus szemlélésén keresztül éltek meg. A passióképek, a vérző Krisztus-testek azért voltak fontosak, mert a látás mindennél erősebben képes bevonni bennünket a szenvedésbe. A szenvedő ember látványa a szemlélőben is akár fizikai fájdalmat képes okozni, részessé tesz a másik szenvedésében. (Ezért is kerüljük az ilyen képeket – miközben elárasztanak bennünket s így az ingerküszöbünk egyre magasabbra, részvétre való képességünk pedig egyre alacsonyabbra kerül.)

De miért takarják le akkor a corpusokat épp a nagyhétre készülve? Nem éppen ilyenkor lenne a hatásuk a legerősebb? Amikor például a templomban felolvassuk a passiót? A letakarás gesztusa a szenvedés hetén a szenvedőről elvonja a figyelmet és a szenvedés egészére irányítja, a szenvedést a testen túli, tapasztalaton túli misztériumként állítva a szemlélődés fókuszába. Mert a szenvedés titok, de a titok, a megváltás titka, ami előttünk áll, mégis nagyobb, mint a szenvedés.

Arról is tudunk, hogy a corpust takaró leplen olykor a Jézus élete eseményeit felidéző képek voltak. Mire jók ezek a képek éppen itt? A történet szemlélésének egyik lényegi momentuma az, hogy a szemlélő próbáljon belépni a történetbe, találja meg a maga helyét az eseményekben és hagyja, hogy a történet valósággá váljon az életében – nem véletlen, hogy a középkori festők a szent történeteket a saját környezetükbe és kultúrájukba helyezve festették meg. S mindezek fölött ez a gesztus arra is ráirányítja a szemlélő figyelmét, hogy miközben a halott Krisztura emlékezik, lássa előtte az élőt, az élő mögött pedig mindig lássa a halottat, mert ezek az események leplezik el és le a szenvedés titkát.

Miért mondom ezt el? Azért, mert – s ez is ahhoz az itt-és-mosthoz tartozik, melyben az Ige megtalált – egyre többször érzem azt, hogy a mi „szentképeink” a szavak: az írott bibliai szöveg, s kivált annak racionális, jól kézzel fogható értelmezése. A prédikációtól is azt várjuk el, hogy egy-értelmű, konkrét legyen. Hogy erős kontúrokkal és nagy kontrasztokkal dolgozzon, hogy rövidre zárja a dilemmákat, ne hagyjonk kérdéseket. Persze sokszor szükség is van erre – bár ilyenkor meg nem ritkán inkább homályba és bizonytalanságba burkolózunk.

Éppen ezért sokszor, és különösen azokban az esetekben, amikor teljesen egyértelmű, hogy teológusként, igehirdetőként azért mégiscsak Isten titkaival sáfárkodunk, azt érzem, hogy ránk férne, ha mi is letakarnánk a szavainkat és a megértés más módjaihoz folyamodnánk. Merthogy talán eretnekül hangzik, és nem is szeretnék senkit sem megbotránkoztatni, de mégis megkockáztatom azt a gondolatot, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az Írásban mindent értenünk kell, pontosabban mindent az eszünkkel, racionális gondolkodásunkkal kell megértenünk. Merthogy nem ez a megértés egyetlen módja – erre is utal a látható, kézzel fogható test letakarásának gesztusa.

De mielőtt bárki azt mondaná, hogy „na ebből elég”, javaslom, hogy tekintsük a szövegben előttünk álló történetet is lepelnek, gondolkodjunk együtt, vagy inkább: szemléljük együtt azt, ami akkor és ott Jézus körül történt. A szemlélődés nem egyszerű bámészkodás, hanem részvételre vágyó rátekintés. Tekintsünk tehát rá a helyzetekre, helyezkedjünk bele a történésbe! Talán hosszú volt a lekció felolvasása, de bízom benne, hogy nem csak engem szippantott be a történet. Idézzük fel, hogy mit látunk az evangéliumi szövegen keresztül:

• Jézus története szinte árad a beteljesedés felé, sőt ez történik éppen. Szavaiban az idő kitágul, a jelent folyamatosan áttöri a múlt, az utolsó vacsora szobájába behallatszik a próféták szava, ami szinte összemosódik a közeli jövő, a szenvedés, és a távoli jövő, a mennyei lakoma hangjaival.
• a tanítványok is a beteljesedés, az alkalmasság és az alkalmatlanság, a felkészültség és a felkészületlenség problémái körül téblábolnak.
• Júdás épp beteljesíti az emberfia el rendeltetését. Amikor Jézus ezt nyilvánvalóvá teszi,
• a tizenegy előbb megretten, hogy ki lesz az, ki bizonyul alkalmatlannak, érdemtelennek a tanítványságra, aztán egy mondattal később már megint megszólal a régi lemez, és a méltatlanság helyett a méltóság problémája tölti ki a gondolataikat.
• Jézus a jelenvaló világ problémái körül forgó tanítványainak válaszként az isten országára való alkalmasság törvényét jelenti ki, és saját sorsuk be- vagy inkább kiteljesedését, minden képzeletet felülmúló méltóságuk jövendő képét villantja fel.
• És ott van Péter. Nem tudom, lehet ez megint egy eretnek gondolat, de ahogy megpróbáltam pátosz nélkül felidézni magamban Jézusnak adott válaszát – „Uram, veled kész vagyok akár börtönbe vagy a halálba is menni!” – a negyedik széder esti pohár bor után megbátorodó egyszerű halász karcos hangját hallom, amint saját alkalmasságát és felkészültségét bizonygatja és próbálom elképzelni az arcát, miután meghallgatta Jézus kakasos próféciáját.
• És az egész este – tudom nem szoktunk erről sem így beszélni, hiszen mégis az utolsó vacsoráról van szó, de szinte – groteszkbe illő jelenetei, az, ahogyan a tanítványok sorozatosan félreértik, nem értik vagy nem akarják érteni Jézus szavait, a két kardos jelenetben csúcsosodik ki, amikor a saját alkalmasságukat és felkészültségüket fitogtató tanítványoknak válaszolva Jézus – mintegy kinézve a jelenetből a kamerába – csak annyit mond: elég. Az az érzésem, hogy ez a szó itt szinte lefordíthatatlan. Ha meg akarjuk ragadni, le akarjuk szűkíteni a jelentését rögtön el is vétjük, mert a szó a történetben egymásba gabalyodó idősíkok és szereplők alapproblémájára reflektál, sűríti mindazt, ami eddig történt, és előrevetíti azt, ami történni fog.
• És itt van maga Jézus is, aki ugyanúgy, sőt jobban – a szomorúság miatt alvó tanítványoktól körülvéve a rettegés véres verejtékével – küzd saját méltóságával, alkalmasságával és felkészültségével. Nem szoktunk róla sem így beszélni, de neki, aki a bűnt kivéve mindenben hasonló volt hozzánk, valószínűleg hozzánk hasonlóan volt emlékezete, élettörténete, urambocsá: traumái. Nem szeretem a fiktív exegézist, de a kérdés feltenni talán ér: mit érezhetett, mit idézhettek fel benne a kardokat mutató tanítványok? „Változtasd e kardokat mennyei seregekké… múljon el az a pohár, gyerünk! Kérd az Atyát, a mennyei seregek, tudod, szinte harckészültségben vannak…” Szóval: kinek szól ez az „Elég”? A tanítványoknak? Saját magának? A tanítványban nem először megjelenő kísértőnek? Épp Lukács írja (4,13), hogy a pusztai incidens után a Sátán csak egy időre távozott el tőle. Döbbenetes mélységeket tár fel ez az egy szó.
• És aztán jön az eset a Gecsemáné-kertben a szegény Málkus fülével. Jézus ebben az epizódban ismét azt mondja, „elég”, csak itt más szavakkal és jelentéssel: „eddig és ne tovább” – és ezzel zárja le, egy időre legalábbis, a tanítványok történetét. Itt, ezzel a másik „eléggel” mutatja meg, hogy ténylegesen mire is elég a két kard. Itt mutatja meg, hogy, mi történik, ha – mint Kálvin írja – a tanítványok a kardhoz, a hatalomhoz folyamodnak ott, ahol kereszthordozás lenne szükség, hogy mi ennek a választásnak a végkifejlete, beteljesedése.
• Végül pedig visszatérünk Péter történetéhez, aminek tulajdonképpen ugyanez a vége de ezt Jézus tekintete, Péter számára a passiókép punktuma zárja le. Szintén egyelőre.

Ismét feltéve tehát a kérdést: mit jelent ez az „elég”? Azt mondom, nem tudom, de azt látom, hogy ebben a történetben minden azon fogalmak, problémák, koncepciók körül kavarog, amit magyarra ezzel az egy szóval adnak vissza a fordítások. Nem tudom lefordítani a szót, de ahogy szemlélem a helyzeteket, azt érzem, hogy ez nem csak egy fordítási probléma. Ez a szó átdöfi a szöveg kétdimenziós terét és a maga sokértelműségével, komplexitásával arra szólít fel, hogy a megértés megszokott módjaitól szakadjunk el. Merthogy itt a megváltás titkára tekintünk. És nem tudok dönteni a magyarázati modellek között, persze lehet, hogy csak azért, mert nem vagyok elég felkészült görögből, mindazáltal azok alapján, amiket a történet helyzeteiben láttam, megkockáztatom, hogy a szöveget nem feltétlenül kognitív értelemben kell megérteni, hanem a részévé kell válni. Talán ez a történet bölcsessége? Én itt mondom ki, hogy elég.

Mentségemre csak a Jn 20,30-31-et tudom felhozni, ahol arról van szó, hogy amiket az Evangéliumban olvasunk, „azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az ő nevében.” Még csak véletlenül sem arról ír János, hogy: megértsétek.

Talán arról lehet itt szó, amit Barth a Róm 1,1-ben a magát az evangélium számára, Isten üdvüzenetének hirdetésére kiválasztott ként meghatározó Pállal kapcsolatosan ír, hogy amit Pál mond, az „olyan közlés, melyet nemcsak tudomásul kell venni, hanem részvételre késztet. Nemcsak az értelemre, hanem a belátásra alapoz, nem az együttérzéssel, hanem az együttmunkálkodással számol. Olyan közlés ez, amely istenhitet, azaz az Istenbe vetett hitet előfeltételez és hív elő.” (Római levél, Kolozsvár, 2025, Exit Kiadó, 34.)

Úgy gondolom, hogy ugyanezt mondhatjuk a mai evangéliumi szakaszunk közléseivel kapcsolatosan is. Arra pedig, hogy mit is jelent a megértésnek ez a más módja, és mennyire nem idegen ez Isten országától, hadd hozzak végezetül két párhuzamot, ismét Lukács evangéliumából!

Az egyik legyen az „ötezer megvendégelése” története, a 9. fejezetből – talán érdekes lehet most, hogy János ezt az eseményt a páska előtti napokra teszi. Akkor, ott a tanítványok nem két karddal, de két hallal (meg öt kenyérrel) történetesen éppen saját felkészületlenségük, mondhatni alkalmatlanságuk mellett kardoskodnak. Jézus azonban miközben bevonja őket a cselekménybe, vagyis nézőkből cselekvőkké teszi őket – ezt mondja nekik: „Adjatok nekik ti enni!” majd „Ültessétek le őket ötvenes csoportokba!” – alkalmasakká, elégségesekké teszi őket arra, hogy enni adjanak az embereknek: vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta azokat, megtörte és odaadta a tanítványoknak, „hogy a sokaság elé tegyék”, és ezen, illetve rajtuk keresztül betöltötte az emberek szükségét is. A tanítványoknak nem volt másra szükségük, mint elfogadni Jézus meghívását a cselekvésre, engedni, hogy bevonja őket, és ráhagyatkozni arra, amit mond nekik. És ez elég volt.

Talán még szebb a most szemlélt történet eleje, az a gyönyörűen abszurd eseménysor, melynek keretében a tanítványok megtalálják az utolsó vacsora helyszínét, és mire eljön az idő, az óra, amikor aminek meg kell történnie, az kezdetét veszi, minden a helyére kerül, megfelelő, kielégítő – hikanosz – lesz. A tanítványok mindent úgy csinálnak, ahogy Jézus mondta, és mindent úgy találnak, ahogy megmondta. Az egész elbeszélésben talán csak az a meglepő, hogy Lukács még csak véletlenül sem jegyzi meg, hogy a tanítványok ezen esetleg „elcsodálkozának vala”.

Ahhoz tehát, hogy a tanítványok alkalmassá, felkészültté váljanak saját szerepük betöltésére, feladataik, küldetésük elvégzésére, a két történet szerint semmi más erőforrása nem volt szükségük, mint arra, hogy ráhagyatkozzanak Jézus szavaira. Nem exegetálniuk kellett ezeket a szavakat, hanem cselekvésre kellett azokat fordítani, sőt: bele kellett állniuk e szavakba. Ez a ráhagyatkozás lenne a hit, és a ráhagyatkozás alapja az a tudás, hogy Jézus cselekvésre hívó szava, parancsa, mint afféle beszédaktus, már eleve elvégezte mindazt, aminek megcselekvésére a tanítványokat meghívja. A hit tehát, amit mi sokszor valami absztrakt fogalomként, szépen leírható tételként gondolunk el, igazából ráhagyatkozás, amit nem a fejünkkel, hanem a követelésükkel értünk meg (és halkan jegyzem meg, mert ez már tényleg eretnek gondolat, hogy ezzel a Heidelbergi Káté hitfogalmán, megtartva azt, de mégis, egy hajszállal túllépünk).

Persze megkérdezhetné most valaki, hogy ez így nagyon szép – ha szép –, de azért valljuk be, hogy az utolsó vacsora estéjének története mégiscsak meglehetősen lehangoló, hiszen mindenhol azt látjuk, hogy a tanítványok, kardok ide vagy oda, alkalmatlannak, felkészületlennek, elégtelennek bizonyultak. Bűnbánati hétre tökéletes textus – de hol van a feloldozás?

Nos, bár tudom, hogy az allegorizálás a mi köreinkben szinte kimeríti a halálos bűn tényállását, és szorosan véve nem is szeretnék ehhez a módszerhez folyamodni, de egy pillanatra mégis visszakanyarodnék Ambróziusz gondolataihoz és egy kicsit Kálvinhoz is. Merthogy azt látjuk, hogy a tanítványok számára a talán tét nélküli, mondhatni „adiaforon” kérdésekben, mint az ételosztás, „rendezvényszervezés” vagy egy ünnepi asztal, „szeretetvendégség” elkészítése, nem okozott gondot a Jézus szavaira való ráhagyatkozás. Sőt komoly tapasztalataik, hittapasztalataik is vannak e téren, amit a vacsora alkalmával Jézus kérdésére – „Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e valamiben hiányotok?” – meg is vallanak. Mégis, amikor mondhatni komolyra fordulnak a dolgok, amikor életről és halálról van szó, egzisztenciáról és jövőről, akkor ez nem megy. Akkor nem tudják a határozottan kudarcnak tűnő keresztet választani, és valahogy, ki tudja honnan, a kard kerül a kezükbe.

Mennyire ismerős helyzet, nem?

És azt hiszem, hogy a dolog nyitja valahol abban van, amire Ambrosius ráérzett: a kardnak, a hatásgyakorlás és cselekvőképesség kézzel fogható, reális instrumentumának, a hatalomhoz való ragaszkodásnak az elengedésében egy másik instrumentumért, amit Milano püspöke az Isten beszédében jelölt meg, ami nem más, mint a Lélek kardja. Ez még nem megy a tanítványoknak – az élettörténetüket ismerve később azonban majd menni fog. Később: pünkösd után, amikor egyértelműen megtapasztalják, hogy – mint Pál írja a 2Kor 3-ban – „a mi alkalmas voltunk Istentől van, aki alkalmassá tett minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” A Lélek az, aki erőt ad ehhez a minden körülményt meghaladni képes ráhagyatkozáshoz. A Lélek az, aki bevon és az új szövetség szolgáivá képes tenni bennünket, hogy Krisztus tanúi legyünk, hogy körülöttünk a fülek ne lehulljanak, hanem meghallják az örömhírt és ebből a hallásból feltámadás és élet fakadjon.

Jöjjetek, kérjük a ráhagyatkozásnak ezt a lelkét Szikszai György imádságával!

Irgalmas Isten, kitől mint világosságnak Atyjától száll alá minden jó adomány! Hálát adunk Neked és áldjuk a Te szent nevedet azért a nagy és megbecsülhetetlen jótéteményedért, hogy megismertetted velünk magadat, és akit elbocsátottál: a Jézus Krisztust; tudtunkra adtad a bűnösök idvezítése felől való tanácsodat és a Te drága ígéreteidet és parancsolatidat: sőt mindezeken túl azt cselekedted velünk Szentlelked által, hogy Téged megengeszteltetett Istenünknek és Atyánknak tarthatunk, a Te szent Fiadra úgy nézünk, mint Üdvezítőnkre és Megváltónkra, a Te kijelentetett igazságidnak és ígéreteidnek hiszünk, a Te parancsolataidat teljesíteni kívánjuk és akarjuk, és ekképen lehet hitünk a Te kegyelmed által.

De kicsiny és erőtelen a mi hitünk, s emiatt sokszor kételkedő beléd vetett bizodalmunk, sokszor lankad könyörgésünk, sokszor buzgóság nélkül való és kedvetlen istentiszteletünk, nyughatatlansággal, néha békétlenséggel viseljük keresztünket, és sokféle fogyatkozással és botlással terhelt az életünk.

De Istenünk, aki a megrepedt nádat meg nem töröd, és a füstölgő gyertyabelet nem oltod el, aki nem szoktad félbe hagyni elkezdett jó munkádat, ne utáld meg, és ne büntesd meg az kicsinyhitűségünket és amiatt támadt sokféle erőtlenségünket; hanem inkább jöjj segítségünkre, és a Te Szent Lelkednek drága kegyelmei által adj növekedést és erősödést a mi hitünknek.

Igéd és Szentlelked által gyújts egyre nagyobb lelki világosságot szívünkben, és juttass az üdvösség titkainak nagyobb és elevenebb ismeretére. Győzd meg mégjobban lelkünket kijelentésednek és ígéreteidnek igazsága felől, hogy azokhoz hűségesen és tántorgás nélkül ragaszkodjunk. Tedd olyan kedvesekké, jóízűekké és gyönyörűségesekké lelkünknek a lelki és mennyei ajándékaidat, hogy azokat nagyobbra becsüljük az egész jelenvaló világnál. Tégy bizonyosabbá bennünket kegyelmed és bűneink bocsánata felől, és kiáltsd be nagy erővel lelkünkbe: Bízzál fiam, megbocsáttattak a te bűneid! Győzd meg lelkünket, hogy a nyomorúságok és keresztek, melyeket hordoznunk kell, nem a Te haragodnak jelei veszedelmünkre, hanem atyai szeretetednek munkái a mi javunkra; és hogy a nyomorúságoknak egy szempillantásig tartó könnyűsége a dicsőségnek igen nagy, örökkévaló állandóságát szerzi nékünk.

Ajándékozd hát meg a hitnek lelke által hitünket annyi erővel, hogy azáltal a jövendő világot, mint jelenvalót szemlélhessük, és annak erőit ég ebben az életben érezhessük, ezt a jelenvaló világot pedig leggyőzhessük, javait megvethessük, a Sátán minden kísértésének ellene állhassunk, és szívünket a Te félelmedben, szeretetedben és a jövendő örök dicsőségnek boldog várásában úgy megerősíthessük, hogy soha semmi teremtmény el ne szakaszthasson bennünket a Te szeretetedtől, mely Jézus Krisztusban van.

Hiszünk Uram, de légy segítségül a mi hitetlenségünknek! Nyújtsd ki a Te kegyelmednek kezét, fogj meg, segíts ki bennünket, amikor Péterhez hasonlóan, mint kicsinyhitű emberek elsűlyednénk. A Te erődet végezd el a mi erőtlenségünkben, dicsőítsd meg a Te hatalmadat és könyörületességedet megtartásunkban és üdvözítésünkben, hogy örökké dicsérjük a Te kegyelmedet. Jézus Krisztus nevében kérünk, aki így tanított imádkozni: Miatyánk…

Áldás:

„Ezért meg­haj­tom tér­de­met az Atya előtt, aki­ről ne­vez­te­tik min­den nem­zet­ség mennyen és föl­dön, hogy adja meg nek­tek di­cső­sé­gé­nek gaz­dag­sá­ga sze­rint, hogy ha­tal­ma­san meg­erő­söd­je­tek az ő Lel­ke ál­tal a bel­ső em­ber­ben, hogy Krisz­tus lak­jon hit ál­tal a szí­ve­tek­ben a sze­re­tet­ben meg­gyö­ke­rez­ve és meg­ala­poz­va, hogy ké­pe­sek le­gye­tek meg­ér­te­ni min­den szent­tel együtt, hogy mi a szé­les­ség, hosszú­ság, ma­gas­ság és mély­ség, és meg­is­mer­jé­tek Krisz­tus min­den is­me­re­tet fe­lül­ha­la­dó sze­re­te­tét, hogy így be­tel­je­sed­je­tek az Is­ten egész tel­jes­sé­gé­ig.” (Ef 3, 14-18)

—-

* Igehirdetésként elhangzott a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem egyetemi istentiszteletén 2025.  április 10-én.