Nagyjából húsz éve egy terepmunka alkalmával a csereháti Homrogd faluban töltöttem a halottak napját. A falu közösségi életét tanulmányoztam, s ebből a szempontból ez a nap kiemelkedő jelentőségű volt, hiszen a közösségből elszármazottak közül is sokan visszatértek, hogy szeretteikre emlékezzenek. Délután megtelt a temető élettel. Az emberek sorra felkeresték a számukra kedves elhunytak sírjait, kis csoportokban halkan beszélgettek, aztán a csoportok felbomlottak, s ki-ki más sírhoz lépve, más ismerősökkel, más emlékeket idézett fel. Gyertyák százaitól remegett a levegő, az ellobbantak helyére – akár imádságként, akár az emlékezet szimbólumaként, akár a rítus ismétlése miatt vagy csak gyermeki varázslatként, de – újak gyúltak. Ahogy esteledett, a gyertyák fénye egyre növekedett, s a szemlélőnek szinte úgy tűnt, mintha a fény nem is a lassan összeolvadó gyertyákból jönne, hanem azok is csak asszisztálnának a sírok és a temető közepén álló feszület ragyogásához. Ekkor készült, mintegy az antropológiai tapasztalat későbbi felidézését szolgáló vizuális jegyzetként a mellékelt fotóm.

A kép egyáltalán nem különleges, azonban rövidesen internetes mémmé válva önálló életre kelt, s azóta is minden évben rendre felbukkan, jelezve az ünnepeket elmaradhatatlanul kísérő ideológiai szópárbajok időszakának kezdetét. Ha máskor nem is, de ilyenkor hadba indul a magyar keresztyénség színe-java a gaz pogány, a démoni kelta druidák vagy épp a kapitalista-globalista amerikai hódítók, esetleg egyszerűen a nem magyar, nem keresztyén, nem a mienk, vagyis idegen kulturális jelenség ellen. Bocsáttassék meg nekem a szarkazmus! Persze, mindenkinek meg kell vívnia a maga harcait, de meggyőződésem, hogy az ellenség nem a halloween-i töklámpás. Az ellenség – mint annyiszor – nem kívül van.

Úgy gondolom, hogy a Halloween elleni hangos küzdelem, vagy az „október 31. nálunk nem halloween/halottak napja/stb., hanem a reformáció ünnepe” típusú mémáradat jól szemlélteti a kortárs kereszténység – mondhatni a keresztény kultúra – egyik alapvető problémáját, azt, hogy az elsődleges dolgok helyére másodlagosak kerülnek. Ha ugyanis értenénk és hitelesen élnénk meg a keresztyénségünket, esélye sem lenne a – mondjuk most így, általánosítva – „druidáknak”. Ha értenénk és hitelesen élnénk meg a saját kulturális hagyományainkat, esélye sem lenne a helyükbe szivárgó alternatíváknak, vagy legalábbis a helyükön tudnánk kezelni azokat. Ennek hiányában viszont elveszítjük a fókuszt, s ez leginkább a keresztyénség olyan alapvető tanításai és üzenetei összefüggésében nyilvánvaló, mint a halottak feltámadása és a halálon túlmutató örök élet reménysége. Ha ez elveszett, kikopott a gondolkodásunkból, eltűnt életünk horizontjáról, ha nem része többé a „hogyan szoktuk” típusú kérdésekre szinte gondolkodás nélkül, magától értetődő természetességgel adott válaszoknak – amelyeket összefoglalóan kultúrának szoktunk nevezni –, akkor jönnek a pótlékok, álmegoldások és alternatívák, és akkor jön az is, hogy inkább ezekről beszélünk, ezekkel szemben mozgósítunk, ahelyett, hogy a jelenség okaira koncentrálnánk. Mert a probléma nem az, hogy a gyerkőcök töklámpást faragnak hittanórán, vagy a reformátusok gyertyát gyújtanak a temetőben, hanem az, hogy a gyülekezet elhallgat a temetésen, amikor a hitvallás feltámadásra vonatkozó mondatára kerül sor. Merthogy „nem tudhatjuk azt tiszteletes, nem jött vissza onnan még senki.”

Persze, legyünk korrektek: mindez nem újdonság. Az ember mindig le akarta győzni a halált, ma pedig úgy véljük, hogy ehhez az ideális eszközök, módszerek már szinte karnyújtásnyira vannak. Bár rendre kiderül, hogy ebben a csatában vesztésre állunk, időközben járulékos veszteségként sikeresen felszámoltunk szinte minden olyan eszmét és közösségi stratégiát, mellyel ha legyőzni nem is tudjuk, de értelmet adhatunk a halálnak. Eltűntek – sokszor épp a felvilágosultan babonák ellen küzdő lelkészek jóvoltából – az olyan testileg-lelkileg „egészségtelennek” kikiáltott halottas szokások, mint a virrasztó. A modern ember azután a haldoklót is eltávolította a közösségtől és magányos agóniára kárhoztatta, de a közösséget is megfosztotta a haldoklással, az élet végességével de a halál átmenet-karakterével való szembesüléstől is. A haldoklásnak hosszú századokon keresztül megvolt a maga rítusa – ezt foglalja össze az „ars moriendi” –, liturgiája, ami az elmenőnek és az ittmaradóknak is utat mutatott, biztonságot adott. Hol találkozunk még a haldokló kezébe adott égő gyertyával, a „lélekvezetővel”, vagy a mellette éneklő, imádkozó emberekkel? Mára ezek szinte teljesen eltűntek, s a haldokló többnyire magányosan, a sötétbe botorkálva lép ki az életből. De eltűntek a közösségi gyászfeldolgozás alkalmai csakúgy, mint ennek másik oldala, a gyászolókkal való szolidaritás vállalásának rítusai. A férfi rokonok részvéttele a sírásásban, a temetés előkészítésében, a koporsó hordozásában, hantolásban, a siratás közösségi alkalmai, a közös étkezés lassan csak néprajzi adatok, vagy a nép régi babonáinak hivatkozási példái dörgedelmes prédikációkban. A halál nem az élet természetes rendjéhez tartozik, hanem rendellenesség, amit el kell tüntetni. A halál, a haldoklás így láthatatlanná vált, eufémizmusokkal írjuk le: „exitált” mondják az orvosok arra, aki „elment”.  A jelenség persze nem csak az élet végét, de kezdetét is érinti: a születéssel sem nagyon boldogulunk. Kórházba tereljük, mint ha betegség lenne, és furcsán nézünk a papás szülésekre, vagy azokra a társadalmi csoportokra, melyek nem hagyják magára a szülő asszonyt, hanem családi eseményként tekintenek az új élet érkezésére. Sőt a két végpont között múló idő jeleit, hatásait is igyekszünk szépségmaszkok mögé rejteni vagy új és újabb technológiákkal visszafordítani, miközben a modern racionális gondolkodásunkat meghazudtoló, irracionális halottkultuszt építünk.

Hol van mindebben az egyház? Tanítunk az örök életről és küzdünk a babonák ellen? Ott vagyunk a haldoklók és a gyászolók mellett? Meghatározzuk a sírhelyek árát és a stóla mértékét? Hirdetjük a nyitott sír felett a feltámadás evangéliumát? És ki hisz a mi tanításunknak?

Azt, hogy ez a tanítás valóban mennyire sarkalatos, félreérthetetlenül leírja Pál apostol: „…ha a halottak fel nem támadnak, Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok. Akik Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,16-19.)

A fenti kérdésekre lehet a válasz igen és nem. Fel lehet mutatni jó példákat, jó gyakorlatokat, én is tudok több ilyet, és láttam az ellenkezőjét is. Társadalmi, vagy közösségi szinten az örök életről szóló keresztyén bizonyságtétel gyógyító hatását tekintve azonban eléggé nyomorultul állunk.

Hogyan lehet fordítani ezen? A keresztyének nagy kísértése, hogy Isten dolgát akarják csinálni a helyett, hogy a magukéval foglalkoznának. De mi a mi dolgunk? Tanítunk az örök életről, jelen vagyunk a haldoklók és gyászolók mellett, megerősítjük a kórházakban szolgáló lelkészeket, gyászfeldolgozó csoportokat szervezünk. Elvégezzük a rítusokat, nem ledarálva, hanem meghagyva a megfelelő időt arra, hogy a mozdulatok és szavak visszhangot vessenek az lélekben. Ez többnyire megvan.

A kultúra változásainak folyamatait visszafordítani nem tudjuk, de arra lehet hatásunk, hogy a változás hogyan, milyen irányba folyik tovább. Nem tudunk és nem is szerencsés visszahozni kihalt intézményeket és közösségi gyakorlatokat, de figyelhetünk a hiányokra, kutathatjuk a megoldásokat és azt is fontolóra vehetjük, hogy a saját szűkebb-tágabb közösségünk hagyományai milyen mintákat nyújtanak számunkra ezek megtalálásához. A felelősségi köreink a közvetlen szomszédságunktól terjednek a kisebb-nagyobb közösségeink felé, így elsősorban ezekben kell cselekednünk. Ezekben a közösségekben kell megtalálnunk, hogy miként tudjuk értelemmel felruházni a halált: hogyan tudjuk szeretettel, az odafigyelés, gondoskodás, a másik mellé állás gesztusaival megtörni a halált övező hallgatást, hogy ne kelljen egyedül megküzdeni vele; hogyan tudunk lehetőséget adni a trauma elbeszélésére, ezzel is segítve a feldolgozását? Hogyan tudjuk ezt a közösségi cselekvés rutinjává tenni?

Az elbeszélés azonban ezen túl is fontos lehet. Semmink sincsen – írja valahol Visky András – csak a történetünk. A történetünk összekapcsolódik mások történeteivel, s az életünk sokszor arról szól, hogy belépünk egy rajtunk túlmutató történetbe: legyen az egy család, egy sok száz éves oktatási intézmény, egy egyházi vagy civil közösség története. Az életünknek úgy adunk értelmet, hogy egy összefüggő, valahonnan valahová tartó történetként gondoljuk és alkalomadtán mondjuk is el, és ahogy a halál felé tartunk egyre erősebb az igényünk arra, hogy elmondhassuk, továbbadhassuk a történetünket, s ezzel mások, a hallgatók kezébe tesszük le a létezésünk maradékát. Ennyi marad belőlünk, s ez is addig, amíg van, aki emlékszik, s van, aki továbbadja. Kérdés, hogy hogyan tudunk egyénenként, a felelősségi köreinkben emlékezet-hordozókká válni? Hogyan tudunk lehetőséget adni arra közösségeinkben, hogy a halálra készülők elmondhassák, átadhassák a történetüket? A közösségeink története egyéni élettörténetekbe ágyazódva létezik, s ezek a történetek hordozzák a közösségi identitást is. Újra-elmondásuk, újra-meghallgatásuk így a közösségek számára is erőforrássá válhat, míg a közösség története olyan értelmezési keretet jelenthet, melyeben az egyének élettörténetei is értelmet nyerhetnek. E az emlékezet pedig az ércnél is maradandóbb – de az biztos, hogy tovább tart, mint a műkő a temetőben.

A példákat, lehetőségeket lehetne tovább sorolni. Lehetne gyűjteni a jó gyakorlatokat, de lássuk be: bár mind fontos, de ezek mégis másodlagos dolgok. Mi az elsődleges? Amikor arról beszélünk, hogy a halált értelemmel kell felruházni, elsősorban arra gondolunk, hogy az életet ruházzuk fel értelemmel, az életünk pedig aszerint nyer értelmet, ahogyan Isten Nagy Történetébe bekapcsolódik. Krisztus ugyanis erre hívta el az övéit, s a kapcsolódás nem csekély mértékben attól függ, hogy hisszük-e, hogy a történetnek van folytatása, hogy van mibe bekapcsolódni. Pechünkre senki, még a leglánglelkűbb prédikátor sem tud meggyőzni egyetlen embert sem a folytatásról, a halál utáni életről, ez ugyanis Isten „dolga” és lehetősége. Mi annyit tudunk tenni, hogy bizonyságot teszünk arról, hogy az az Isten, aki kijelentette a halál utáni dolgokból mindazt, ami ránk tartozik, s ami a látható életen túli reménységünk alapja lehet: szavahihető. Amit megmond, az úgy van, amit eldönt, azt megcselekszi. El tudjuk mondani a saját történetünkben, rá tudunk mutatni mások történetében, felfedezhetjük a közösségeink történetében és a Nagy Történet korábbi eseményeiben. Erről tudunk bizonyságot tenni egyéni és közösségi életünkkel, s ehhez a bizonyságtételhez az is hozzá tartozik, hogy Isten szavahihetőségére mi is számítunk, és rá is bízzuk magunkat; hogy nem a másodlagos dolgokat, a ruházatot, eledelt, anyagiakat, a biztonságot keressük és nem ezekért aggódunk, hanem elhisszük, hogy ha Isten országát és az ő igazságát keressük, ezt munkáljuk, akkor ezeket is megkapjuk; hogy egyházként, szervezetként is az ő szavahihetőségére bízzuk magunkat, és nem ilyen-olyan hatalmasságok kegyét keresve igyekszünk talpon maradni. Hiszen, ha mi, az övéi, akik állítólag hiszünk benne és vele járunk, a kevésen nem vagyunk hűségesek, ha a kis dolgokban mi magunk sem merjük rábízni magunkat, hogy lenne hihető az emberek számára, akik látják az életünket, hogy a nagy dolgokban Isten mégiscsak szavahihető? Hogy várjuk, hogy az emberek reménységgel tekintsenek a feltámadásra és az örök életre, ha mi még ebben az életben sem reménykedünk Isten hatalmában?

A szöveg eredetileg a Kovász Közösség blogjában jelent meg.